Majd egyszer…

2013 október 17. | Szerző: talyuka@gmail.com |

Mindig jobbra vágyunk, de miért? Miért van az, hogy nem tudunk megelégedni az éppen aktuális helyzettel. Persze, nem minden éppen aktuális helyzet jó vagy ideális, de panaszkodás közben miért nem jut az eszünkbe az, hogy lehetne rosszabb is? Miért mindig csak azt tudjuk hajkurászni, hogy ez meg az nem tetszik, nem jó, nem kell, de azt nem tudjuk megfogalmazni vagy csak nagyon nehezen, hogy akkor pontosan mit is szeretnénk. Mi tenne Minket boldoggá, miben találnánk meg Önmagunkat és miben tudnánk ily módon kiteljesedni? Az élet olyan rövid, szempillantás alatt tűnnek el az évek. Milliónyi inger ér bennünket nap, mint nap, percről percre. Milliónyi emlék, érzés suhan át a lelkünkön egy év alatt, mégis ha visszagondolunk csak néhányra emlékszünk. Miért van ez így? Talán azért, mert annyira nem az éppen aktuális életet éljük, mindig valami másra várunk? Mindig a víziókkal, jobb reményekkel teli jövőben bízunk és a saját pillanatunkon egyszerűen átlépünk? Sokan nap, mint nap azzal ostromolják magukat, hogy rondák, hogy kövérek, hogy nem jók semmire. Úgy érzik egy szürke kisegér is érdekesebb személyiséggel bír, mint Ő maguk. Vajon hányan élik át naponta azt az érzés, hogy az utcán sétálva apró kis lényként szerintük senki sem veszi észre Őket? Hányan kergetnek álmokat, miközben élhetnék a saját álmukat is. Egy saját maguk alkotta zárkában élnek ahol nincs fény, meleg és nincsenek színek sem. Sokan ott ülnek ebben a kis saját építésű “lélek börtönben” és morogva mondogatják, hogy most minden milyen rossz, de majd egy hét múlva, egy hónap vagy egy év múlva minden megoldódik. Megoldódik mert MAJD lefogynak, MAJD vesznek új ruhát, MAJD megbeszélik a problémáikat másokkal, MAJD elmondják, hogy mennyire szeretik a párjukat, a gyereküket, a szüleiket, majd megbocsájtanak… stb. Majd, majd majd a jövőben. De, hogy az a jövő mikor jön el és mikor lesz minden jó azt aztán nem tudják. Én azt hiszem sosem, mert két majd között ott feszít a büszkeség ami nem engedi gazdáját kilépni a zárkából és így megint minden kezdődik elölről. És bár vannak pillanatok mikor ezt Mi emberek felismerjük, de olyan hihetetlen öntudattal rendelkezünk, hogy inkább szenvedünk a felismeréstől, mint csupán egyetlen pici lépést megtéve kinyitnánk az ajtót és beengednék a fényt, a meleget és a színeket. Mi magunk nem engedjük be a boldogságot. Mi magunk vagyunk saját boldogságunk gátjai. Mindig lesz jó és mindig lesz rossz élethelyzet. Lesznek kilátástalan pillanatok, de akkor jusson eszünkbe, hogy annak a sötét veremnek, aminek az alján ücsörgünk van egy vagy több ajtajai is és csak Mi vagyunk rá képesek, hogy kinyissuk bármelyiket is.